A cikkek alatt, melyekben a bombatámadásban megsérült szír kisfiúnak a képe megjelenik, ilyen kommentek születnek: 

„már megint ezt a bepúderezett gyereket mutogatják? Nem unják még?”

Tavaly a világot bejárta ez a kép, melyen a tengerbe fulladt 2 éves szír kisfiú fekszik a parton,

ez ilyen reakciókat váltott ki a tisztalelkű magyar emberekből:

"legalább egyel kevesebb!”

„legalább ebből se lesz terrorista!”

„helyes, a többit is a tengerbe kellene fojtani!”

A határon, a kerítés mögötti senki földjén veszteglő családok helyzetéről és kilátásairól, a határátlépők bántalmazásairól szóló cikkeknél a következőképpen acsarkodnak:

„Áramot a kerítésbe!!!” „nem pátyolgatni, hanem irtani kell ezeket a tetveket!”

„ Ezek semmit nem akarnak csinálni csak rombolni és ölni. Örülhetnének a kibaszott sáskák, hogy csak gumibottal, meg sokkolóval esnek nekik illegális határátlépésért! Én egyből golyózáporral várnám őket és nem válogatnék...!”

Velem is megesett, és több embertől hallom ugyanazt a panaszt, amikor az eldurvuló vitákhoz hozzászóltunk az emberségesség védelmében, és saját ismerőseink közül is voltak akik ilyen szívélyes jókívánságra ragadtatták magukat velünk szemben:

„remélem a te lányodat is meg fogják erőszakolni ezek a retkek!”

Tudom, reméled, ilyen egy barát, ilyen egy igaz magyar, ilyen egy igaz keresztény…

Ez bizony a naturális csoportösztön, és a dehumanizáció, a zsigerből előtörő sátáni aljasság. Így kezdődött a szomszédos Bosziában is, és úgy folytatódott, hogy a szerb katonák és civilek teljes lelki nyugalommal félholtra verték, élve eltemették a bosnyákokat, kisgyerekeiket megerőszakolták, majd tömegsírba lőtték, férfiak levágott fejeivel fociztak.

Mégis hogy lehet minősíteni ezt a magatartást? Még a vadállatok körében sem jellemző az az aljas viselkedés, amelyre az ember képes. Az ismeretterjesztő műsorok nézői gyakran megdöbbennek az állatvilág kegyetlenségén, amikor a hímoroszlán a vetélytársa legyőzését követően megöli annak kölykeit, hogy a nőstényt hamarabb párosodásra ösztökélje. Kegyetlen dolog, de az oroszlán egyrészt ezzel saját (vetélytársánál rátermettebb tulajdonságokat hordozó) génjeinek továbbadását biztosítja, ezzel hozzájárul a faj fennmaradásához és alkalmazkodóképességének javításához, de ami fontosabb, az oroszlán egy ösztön által meghatározott programot teljesít, és agyának fejlettsége nem teszi lehetővé tettei tágabb kontextusba helyezését, etikai, morális kérdések figyelembevételét. Az embernek viszont agyi fejlettsége folytán megvan a lehetősége a gondolkodásra, tettei súlyának és következményeinek felmérésére, az ösztönök hatásai a gondolkodásra felismerhetők és kordában tarthatók, a történelmi tapasztalatok és tanulságok köztudottak vagy legalábbis mindenki számára megismerhetők. A világban jelenleg tapasztalható háborúkról, elnyomó és kizsákmányoló struktúrák működéséről, és az ezek eredményeképpen megjelenő éhezésről, szenvedésről, kilátástalanságról szóló információk mindenki számára rendelkezésre állnak. Ezek figyelembevételével az a fokú empátia nélküliség, vak gyűlölet, vagy közöny, amellyel egyesek képesek viselkedni a szenvedők irányában, semmivel nem igazolható borzalmas aljasság, teljesen méltatlan az emberi létezéshez. Lehetne ezen embertársaimat féregnek nevezni, de a férgek felé igazságtalanság lenne. A féreg egy egyszerű primitív lény, ösztönök irányítják, nincs benne semmi gonoszság.

Fröcsög naponta százezernyi elvakított honfitársunk, kiírja magából a mélyről feltörő embertelenséget, ostobaságot és aljasságot minden lehetséges fórumon:

„Ezek nem emberek, paraziták, állatok! Kínok között dögöljön meg az összes!”
„Megérdemlik, életerős fiatal emberek, védjék meg a hazájukat, tele vannak pénzzel, okostelefonjuk van, ne itt követelőzzenek, takarodjanak haza, dögöljenek meg!”

Találtam erre a kommentek között egy nagyon beszédes és lényegre törő választ Farkas Molnár Péter jóvoltából:

„Olvasom a hozzászólást, nem érzek haragot, nincs bennem düh, meg sem döbbenek. Mert én ezt az embert ismerem. Ott állt a tömegben az Aradi utca sarkán, amikor az agyonvert kiskatonát fejjel lefelé a körúti platánra akasztották, és ott volt a Köztársaság téren, amikor meglincselték a pártház védőit. Azt ordította, megérdemlik.
Ott állt a Lajos utca sarkán, amikor az óbudai zsidókat a megyeri téglagyárba hajtották, és ott állt a józsefvárosi pályaudvaron, amikor vagonokba zsúfolták őket. Azt üvöltötte, hogy tele vannak pénzzel, dögöljenek meg!
Ott állt 1914-ben Szerbiában, amikor a monarchia katonái férfiakat, nőket akasztottak tucatjával. Azt vonyította, ezek életerős fiatal emberek, védjék meg a hazájukat! Ott volt, amikor a kozákok felgyújtották a gettókat, és levágták azokat, akik túlélték a tüzet. Azt hörögte: megérdemlik, takarodjanak innen!
Ott volt, amikor az indiánokat rezervátumokba hajtották és pestissel fertőzött takarókat osztottak nekik. Ott volt Párizsban, amikor napjában ötszázszor csattant a nyaktiló, amikor London jó polgárai agyonverték a náluk menedéket kereső hugenottákat és németalföldieket.
Ott volt a helytartó palotája előtt, és azt sikította: feszítsd meg!
És ott volt akkor is, amikor a cro magnoniak bunkóikkal szétverték az utolsó neandervölgyiek fejét. Már akkor is azt üvöltötte, hogy dögöljenek meg! Megérdemlik.”

Igen, ez akkor, onnan indult, Cro Magnonból vagy előtte, a csoportösztön, és a dehumanizálás, amiből tömegmészárlások, népirtások fakadnak, és nyomukban a mérhetetlen szenvedés.

Nem függ ez a tudatállapot végzettségtől sem. Másoddiplomáját végző villamosmérnök ismerősömmel feljön a téma, hiába hivatkozok a változatos etnikai és kulturális összetételre, a rengeteg riportra, interjúra amiket láttam, az egyéni tragédiákra, de nem, ez mind hazug propaganda, nyilván fizetett statisztákkal, amivel a liberális propaganda átmosta az agyamat. Látom ahogy torzul el az arca, szinte látszik ahogy öntik el az agyát a vegyületek.

Ezek… ezek állatok… a haverom ott dolgozik a határnál, elmondta milyenek ezek… én neki hiszek… nekem akárki akármit mond… ezeket agyon kell lőni…

- és látom a mélységes megvetést, lenézést és undort a szemében ami felém árad, ahogy egy pillanat alatt átsorol az ellenség táborába.

Nem, barátom, sajnos ostoba ösztönlény vagy, nem emberi gondolatok és érzések, hanem ördögi erők irányítanak, és meggyőződésem, hogy emberileg nagyságrendekkel értékesebb nálad a menekülők 90%-a.

Papok, püspökök, érsekek prédikálnak gyűlöletet, kirekesztést és embertelenséget (pl. Márfi Gyula), egyre több keresztény ember tagadja meg Krisztus minden tanítását, és felebarátaik kirekesztésére, sőt megölésére buzdítanak. Ha ezekre a folyamatokra vallásos választ akarok találni, egyetlen lehetséges narratíva marad; a sátán kerítette a keresztényeket hatalmába, mert a bibliai utolsó napokat éljük, most tombol legjobban a fenevad, és célja, hogy minél több embert eltérítsen Isten országától. A kereszténységet valóban nagy veszély fenyegeti,de ez ez a veszély elsősorban nem az iszlám felől érkezik, hanem belülről. Kereszténynek lenni nem egy állapot, hanem felelősség. Annak a felelőssége, hogy az egyházak Krisztus tanításainak közvetítőiként működnek-e, vagy a sátán szolgálatába állnak.

Az utóbbi év történései egy döbbenetes felismerést hoztak, rá kell jönnöm mennyire naiv voltam, szinte egy burokban éltem, mivel béke volt Európában, békében nőttem fel Magyarországon. Egy ideig nem is tudtam elképzelni, bele se gondoltam, hogyan volt képes a fejlett Németország iparszerűen milliókat kivégezni, és a hasonló kegyetlenségek máshol hogyan történhettek meg.

Pedig a legnagyobb kegyetlenségeket egyszerű, hétköznapi emberek követték el. Akik szimplán megették a propagandát, a rendszer szolgálatába álltak, működésbe lépett a csoportösztön és a tömegpszichózis, és működésbe léptek a Philip Zimbardo által feltárt hatások, a felelősség áthelyezése, és a hatalmi szerep személyiségtorzító hatása.

Az alapvető összefüggés amire rá akarok mutatni: az iszlamista szekták terroristáit, Auswitz mészárosait, az örmény népirtásban, a tuszi népirtásban, a sebrenicai mészárlásban, vagy akár a római kori keresztényüldözésben részt vevőket, és mindazon százezernyi magyar honfitársamat aki lemészárolná a migránsokat (és már a liberálisokat, jogvédőket is) ugyanaz a mechanizmus működteti. A potenciális gyilkosok, hóhérok most is közöttünk élnek, saját ismerőseink, munkatársaink között, villamosmérnökök, mentősök, gyógyszerészek, boltosok, zenészek, grafikusok, konditermi edzők, csupa alapvetően megnyerő modorú ember, akikről az ember sok éves (felszínes) ismeretség után nem feltételezne rosszat. Mármint békeidőben. Most viszont választóvonalhoz érkeztünk, egyértelműen beindultak azok a folyamatok, melyek a történelemben már annyiszor. Bízhatunk ezekben az emberekben? Magyar vagyok Magyarországon, nem vagyok migráns, tehát nem lenne félnivalóm, de ezek az emberek bizony hidegvérrel megölnének, csupán a véleménykülönbségünk miatt, ha a helyzet úgy alakul. Erre a veszélyre történelmi példák százai utalnak.

A segítségre szorulókhoz való hozzáállás alapvetően erkölcsi kérdés, az erkölcs pedig rengeteg véres háború, éhínség, nélkülözés és járvány során vált az emberiség kultúrájának, a civilizációnak egy alapkövévé. A civilizáció és a társadalmak fejlődése az évezredek során nem volt lineáris. Minden olyan időszakában amikor adott területen demokratikushoz közelítő kormányzás volt, vagy humánus értékrendű uralkodó volt hatalmon, közelebb került az emberiség a civilizáltsághoz. Jelentős visszaesések mindig akkor következtek be, amikor a csoportösztön alapú xenofóbia és gyűlölet elburjánzása óriási öldöklésekhez, és már két világháborúhoz vezetett. És a második után, amikorra mindenkinek elege lett az eszetlen vérontásból, és sikerült megszabadulni a csoportösztönnel visszaélő diktátoroktól, jöttek a nagy kiegyezések, megbékélések. A 2. világháború után a világbékét, biztonságot és emberi jogokat biztosító NATO és az ENSZ megalapítása, az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, az Emberi Jogok Európai Egyezménye, a genfi konvenció,a Helsinki-egyezmény, a civil kezdeményezések mint az AI és HRW, az egészség és a betegségek közös leküzdése céljából megalakított WHO, olyan intézmények, melyek azóta többé-kevésbé biztosították a fejlett államoknak a békét, és a stabilitást.

Európa 70 éve békében él, generációk nőttek fel háborúktól távol. Sokan mondják a jelenlegi folyamatokat tekintve, hogy az emberiségnek szüksége van egy újabb világégésre. „Szüksége” van, valóban?

A saját életéért mindenki maga felelős, de akár hiszünk a halál utáni elszámolásban, akár nem, akkor is felelősek vagyunk a szűkebb és tágabb környezetünkért, cselekedeteinkért, embertársainkért is.

A kérdés, hagyjuk-e, hogy a legrosszabb bekövetkezzen? Mit teszünk ellene?